Csak most tudatosult bennem, hogy én valahol elakadtam a diagnózis feldolgozása során. Lassan három évvel a műtét után jutottam el a gyászfolyamat utolsó szakaszához, az elfogadáshoz, pedig azt hittem ez már réges rég megtörtént 🙂
Tagadás, dühösség, alkudozás, depresszió, elfogadás
Ezek a gyász szakaszai. A műtét után nem sokkal mi részt vettünk egy foglalkozáson, ahol elméletben elengedtük az elképzelt tökéletes életünket, és áthaladtunk a gyászfolyamat 5 szakaszán. Ezt a folyamatot minden veszteségünk feldolgozása során átéljük.
Ha azonban valami elvonja a figyelmünket a saját érzéseink megéléséről, elakadhatunk. Én a magam részéről sokkal inkább koncentráltam Anna fejlődésére, mint a saját lelki egészségem, érzéseim megélésére. Amikor beszokott az óvodába, és már teljes mondatokban beszélt, kommunikált bent is (persze még betűcserékkel), rám érthetetlen módon akkor szakadt a depresszió. Olyan szinten elhatalmasodott, hogy sokszor alig volt kedvem kikelni az ágyból. Próbálkoztam több mindennel: testmozgás, egészségesebb életmód, családtagoktól segítség kérése, kiscica befogadása, de végül nekem egy olyan régi barát segített, akitől nem is számítottam ilyen megértésre, és elfogadásra. Egy pszichológus segítségével most a saját traumáimat igyekszem feldolgozni, helyretenni, visszamentem dolgozni, és bár néha még elveszítem az egyensúlyt a sok tennivaló között, úgy érzem mindannyian jó úton haladunk egy teljesebb, boldogabb élet felé.
Mindenki mást is arra bíztatok, hogy ha segítségre van szüksége, azt mutassa ki, mondja ki, próbálkozzon bátran, előbb-utóbb meg fogja találni a választ.